- Bobby. – üvöltött rám munkáltatóm. Nem hatott meg,
rezzenéstelen arccal ültem tovább és vártam, hogy folytassa. Tudom, hogy
hibáztam. Tisztában voltam vele, de nem tehettem mást. – Hogy voltál képes
megölni egy hat éves gyereket? Nem ez volt a feladat.
- Nem tehettem mást.
– néztem szemeibe, azzal a semmitmondó nézéssel. Nem voltam hajlandó
arról beszélni vele, hogy miért tettem. Miért öltem meg valakit, aki nem volt a
listán.
- Mi az, hogy nem tehettél mást? A legjobb emberem vagy.
- A legnagyobbak is hibáznak. – szűrtem fogaim közül. Nem
tetszett, hogy számon kért. Nem voltam büszke arra, hogy gondolkodás nélkül vetettem
véget a gyerek életének, de ezt a kínvallatást soknak tartottam. Hiszen csak
egy gyerek. Több száz lófrál csak a környéken, több ezer a városban és több
millió a világon. Mit számít ez az egy? – Mit foglalkozik egy ilyen kis senki
életével?
- Bobby…- ült le velem szemben. Kezei remegtek az
idegességtől. Ökölbe szorította őket. Pár percig csendben volt. Várta, hogy
megnyugodjon, de képtelen volt rá.
- Látta az arcom. Meg kellett halnia. – mondtam ki végül
azt remélve, hogy ez a tény megnyugtatja, de idegességét csak tovább tetőzte.
Nem értettem. Kétségek között lebegve vártam, hogy megszólaljon. De nem tette. Arra
várt, hogy saját magam jöjjek rá a dologra…
Sötét éjszaka volt. Vadul tombolt a vihar. Fekete ruhámat
vízcseppek ezrei lepték el. Tökéletes este volt, egy tökéletes gyilkossághoz. –
gondoltam még akkor.
Egy kis sikátorból figyeltem a villanytól fénylő lakást.
Hallottam a kiabálásokat, amik elnyomták a tetőablakon dörömbölő esőcseppek
hangját. A dobhártyám szinte kiszakadt a visítozó hangtól.
- Hisztis kurva. – téptem ki a fülhallgatót fülemből és
apró lépést tettem a ház felé. Minél gyorsabban végezni akartam a munkával, de
megtorpantam. A füles eléggé közel maradt ahhoz, hogy a vadul kopogó esőcseppek
se akadályozzanak abban, hogy hallhassam mi folyik odafent. Visszaléptem előző
rejtekhelyemre és fülembe dugtam a kis kütyüt. Percekig álltam a sötétben arra
várva mikor csöndesednek már el végre, de ahelyett, hogy a veszekedésük
csillapodott volna, inkább egyre jobban mélyült…
A nálam lévő fegyvereket ellenőriztem, mikor a
fülsüketítő csörömpölésre felkaptam a fejem. Ugyan nem láthattam semmit, hiszen
a lakás a hatalmas üvegablakok ellenére se sokat láttatott, mégis kíváncsi
voltam.
- Nyugodj meg drágám.
- Hogy nyugodhatnék meg? – hallottam a nő sírástól
felszökő hangját.
- Nyugtasd már meg azt a kurvát. – mondtam
idegességemben, mintha a férfi meghallhatta volna utasításomat…
- Feküdjünk le. Holnap elrendezünk mindent. – csendült
fel percekkel később a férfi hangja.
Az egész jelenet lejátszódott előttem, ahogy lágyan
karjaiba vonja feleségét. Apró csókot hint arcára és a hálószobába mennek, ahol
a nő remegve kap férje keze után, hogy ne engedje el. Ma este egy pillanatra se
hagyja magára…Hányni tudnék az ilyenektől, most mégis örültem neki, hiszen ez
jelentette az én időmet.
Sokan megkérdőjelezik, hogy egy bérgyilkos miért esőben
gyilkol…Egyszerű a válasz: a lövészet nem az én asztalom. Unalmas, ha messziről
ölsz meg valakit. Nem látod a félelmet az arcán, a rettegést, ami végigszalad
egész testén; azt, ahogyan pillanatok alatt lepereg az egész élete, hogy azon
gondolkozik mit ronthatott el, amiért ily véget ér ...felemelő érzés ezeket látni. Egy gyilkost ezt
éltet….
Az ágy előtt álltam. A házaspár békésen szuszogott az
ágyon egymást ölelve. Mosolyt csalt ez az idill az arcomra. Szánalmasnak
tartottam, hogy az álmaikba menekültek a valóság elől. Hogy így próbálták
elfedni a mocskukat. Egyre közelebb
sétáltam. Lábam szinte érintette a szatén takarót. Jól szemügyre vettem őket,
majd a nőhöz léptem. Végigsimítottam arcán, amolyan búcsúképp, majd nyaka köré
tekertem a vékony drótot. Nem haboztam,
ahogy a vezeték teljesen körbeért, azonnal rántottam rajta egyet, ezzel
megakadályozva a légzést. A nő pillái kipattantak. Mérhetetlen félelmet véltem
felfedezni benne, de semmi ellenállást. A sokk, ami érte teljesen megbéklyózta
és pillanatok múlva teste elerjedve hullt vissza párja karjai közé. Lefejtettem
nyakáról a gyilkos eszközt és indultam volna az ágy másik oldalára, hogy végezzek a másikkal is, de a férfi kezei hirtelen csuklómra fonódtak. Ideges lettem. Utáltam, ha
keresztbe húzzák a terveimet.
Karomat egy laza mozdulattal rántottam ki a férfi karmai
közül, majd lábammal gyomorszájon rúgtam. Tudtam, hogy ennyi nem elég ahhoz,
hogy meggyengítsem, de éppen elegendő idő volt ahhoz, hogy végiggondoljam a
lehetőségeimet. Lehajoltam, hogy csizmámból előhúzzam a késem. Életem egyik
rossz döntése volt. Nem figyeltem eléggé és mikor felpillantottam az éjjeli
szekrényen pihenő ébresztőórával néztem farkasszemet. Gyorsan kapcsoltam ahhoz,
hogy ne legyen komolyabb bajom, viszont nem elég gyorsan ahhoz, hogy ne ejtsen
sebet rajtam. Homlokomon egy kisebb vágás keletkezett a sérült üveg miatt.
- Francba. – szűrtem fogaim közül, majd övemben pihenő
fegyveremét nyúltam. Nem szerettem használni, hiszen túl hangos eszköz volt,
viszont gyors. Pillanatok alatt
rántottam elő és húztam meg a ravaszt. A golyó milliméter pontossággal fúródott
a férfi mellkasába. A hirtelen támadás miatt felesége mellé rogyott. Az ágyhoz sétáltam, hogy megbizonyosodjak
haláláról.
- Te fattyú…- köhögte, ahogy mellé értem. Újra felemeltem
a fegyvert, kibiztosítottam és két szeme közé céloztam.
- Köszönöm a bókot.
– köptem felé a szavakat, majd újra meghúztam a ravaszt. A golyó homloka
közepébe fúródott. Szemében a megvetés, az undor és a felélem ragadt meg, ahogy
élete véget ért.
A fürdőszobában álltam a tükör előtt. Éreztem, ahogy
saját vérem végigfolyt orromon. Kénytelen voltam arcomat takaró maszkomtól
megszabadulni, ha nem akartam nyomot hagyni. Megnyitottam a csapot és lemostam a vért. A tükör mellett lógó papírkéztörlők felé nyúltam, hogy letöröljem a
vízcseppeket, de útközben kezem megállt. Nem hagyhatok nyomokat. – jutott
eszembe egyik fő parancsolatunk. Arcomat ruhám ujjával szárítottam meg. Ahogy a
vízcseppek eltűntek bőrömről, felnéztem.
- El kell tűnnöm.
– mondtam tükörképemnek és maszkom után nyúltam.
- Gyil…kos. – hallottam hátam mögül egy remegő hangot.
Egyből megfordultam és a döbbenet kiült az arcomra. Egy kislány volt. Egy
kislánnyal néztem farkasszemet, amint babáját szorítva egyik ujjával rám mutat
és gyilkosnak nevez. Nem gondolkoztam, hanem cselekedtem. Fegyveremért nyúltam
és meghúztam a ravaszt. A pisztoly hangosan jelezte, hogy a golyó útnak indult,
majd a kislány hangos sikoltása, hogy célba ért. Pillanatok alatt esett össze
és gyűlt köré hatalmas vértócsa. El akartam tűnni amilyen gyorsan csak
lehetséges, de a lány teste mellé érve megtorpantam. Sose öltem még gyereket…
Egy pillanatig csak bámultam hófehér arcát, amit vére csúfított. A sajnálat
picinyke szikrája izzott fel szívembe, de mielőtt lángra kaphatott volna ki is
aludt. Az előszobából érkező zaj kioltotta ennek az emberi érzelemnek, annak a
parányi kis szikrányit is, ami felmerült bennem…
- Az nem lehet…- mondtam főnökömnek, miután
végiggondoltam az egész estét.
- Mégis mire gondolsz?
- Volt még valaki a lakásban. Valaki tartózkodott még
abban a kibaszott lakásban. – álltam fel idegesen az üvegasztaltól.
- Bingó. – lökött felém egy borítékot. - Intézd el. –
fejével a boríték felé biccentett.
- Nem. – meg se néztem mit rejt a boríték azonnal
visszautasítottam
- El kell takarítanod a mocskodat Bobby. – utasított.
- Nem.
- Más nem fog kihúzni a szarból, ha élni akarsz,
kinyírod… - állt fel és hagyott magamra, a borítékkal együtt.
